Mennyire irritál például, ha a zenei képzettséggel nem rendelkező, a nagyság iránt epekedő, de azt persze, saját élethelyzetéből adódóan gyűlölő újságírószerűség azt elemzi, hogy van-e még hangja vagy nincs mondjuk Kováts Kolosnak.
Merthogy az az igazság, hogy egy bizonyos szint felett ez érdektelen. Matti Salminen a 80. évéhez közeledik. Biztos nem olyan a hangja, mint egy 50 év körüli, pályája csúcsán levő basszistának. Biztosan. De kit érdekel? Néhány hónapja láttam mint Rocco a Fidelioban – és csodálatos volt. Olyan otthonosan és természetesen mozog a színpadon, mint a legjobb színpadi színészek, természetesen tisztán énekel és az ember látja, hogy ez tényleg Matti Salminen. A nagy művész.
 
Tokody Ilona 40. operaházi évfordulója és Sass Sylvia múlt heti Kossuth-díja miatt gondolkodtam ezen. Milyen nagy művészek ők, és mennyire inkább hallgatnám őket, most is, mint sok más fiatalt. És ez nem valamiféle nosztalgia. Lehet, hogy egy operablogban furcsa erről írni, de a nagy személyiség jobban érdekel, mint a tökéletes hang. A nagyság a legfontosabb.
 
Néhány évvel ezelőtt megnéztem egy számomra addig ismeretlen francia operát, Louise, a szerzője Charpentier. Gyönyörű opera, két nehéz felvonás (lehet, hogy négy, csak egy szünettel játsszák, erre nem emlékszem), fél nyolckor kezdődött a párizsi Bastille-ban, nem sokkal éjfél előtt ért véget. Számomra ismeretlen, de persze nagyon jó énekesek, a nagy színházi rendező, André Engel rendezése, hihetetlen előadás. Mivel ahogy mondtam, nem ismertem az operát, valahogy nem jutott eszembe végignézni a szereposztást, csak a rendezőt és a karmestert (Sylvain Cambreling vezényelt, évekig volt főzeneigazgató Párizsban, a hivatalos értékítélet szerint nem világsztár, de emlékeim szerint zseniális karmester). Ha az ember például a Parsifalt nézi meg, persze végigböngészi, ki a címszereplő, ki Kundry vagy Amfortas, de egy ismeretlen operánál – legalábbis én – megnézem az első két-három nevet, de valahogy a többit nem. Vagy gyakran nem. Na, de visszatérve Louise-hoz. Már sok minden történt az operában, a címszereplő munkáslány bolyong a párizsi metróban és a fonógyárban, majd az egyik felvonás otthon játszódik, a munkáslány családjánál, egy századfordulós lakásban, az 1900-as évek elején. Az apa munkásoverállban perlekedik a lányával. Kiabál, hisztizik, korlátozná, persze közben tudja, hogy ez nem fog menni. Nem fogja tudni megakadályozni, hogy a fiatal világot legyőzhesse az ő öreg világa. Szép hang, persze, szép bariton vagy inkább basszus, nehéz megállapítani, de a lényeg, hogy egy tényleg kivételesen súlyos személyiség. Őszinteség, természetesség, nagyság. Még ott, közben, a sötétben elkezdtem lapozgatni a műsorfüzetet. José Van Dam volt, a nagy énekes, akkor már túl a hetvenen. Csodálatos volt. Kit érdekel, hogy megfakult-e hangja vagy sem – ott volt egy nagy művész. Az a lényeg.
 
Láttam Samuel Ramey-t A sevillai borbélyban – azt viszont csak miatta néztem meg, mert kifejezetten untat ez az opera. De ő, mint Basilio – hihetetlen volt. Vagy az életkorára nézve egyáltalán nem idős, de szerepeitől egyre-másra búcsúzó Waltraud Meier, mint Ortrud a Lohengrinben. Csoda. És itt tényleg nem arról van szó, hogy az ember a nevek bűvöletébe kerül – hallottam már Piotr Beczalát gyengén énekelni, pedig világsztár. Nem a nevekről beszélek.
 
Hanem a szó szerint múlhatatlan nagyságról. Ami Tokodyé és Sass Sylviáé is.
 
Gábor László