Később a nácik elől Amerikába menekült, operát többé már nem írt,  helyettük írt viszont filmzenéket, a legjobbakat, Oscar-díjat is kapott. Magyarországon is ment A halott város, néhány éve Vidnyánszky Attila mutatta be debreceni színházában, aztán szerepeltek vele a miskolci operatalálkozón, ott a főszerepet a világ egyik legnagyobb Wagner-énekese, Robert Dean Smith énekelte.


 

Ugyanis ezt a rendkívül nehéz és óriási főszerepet mindig Wagner-énekesek éneklik. Hiszen akkora és olyan nehéz, mint a Tannhäuser vagy a Lohengrin. Amíg élt, a csodálatos Johan Botha énekelte, rajta kívül Klaus Florian Vogt - ő egy tv-riportban hosszan mutogatta a kottát a riporternek, hogy nézze, még ennyi oldal énekles után ennyi meg ennyi magas c jön -, vagy Stephen Gould. A hihetetlen sikerű párizsi felújításon a Miskolcon is hallható Robert Dean Smith, a karmester egyébként a pesti Operához kötődő, tényleg zseniális ember, Pinchas Steinberg volt.

Bécsben néhány hete Klaus Florian Vogt énekelte, a tervek szerint. Az első előadás előtt beteg lett, és az úgynevezett cover-je énekelt helyette, egy Herbert Lippert nevű, ismeretlen tenorista. Vogt lemondta a második előadást is, vagyis, már legalább egy hete beteg volt, de a Staatsoper úgy gondolta, nem hívnak rendes énekest, jó lesz a beugró is. Aki amúgy is ott van, ha esetleg mondjuk a harmadik felvonást már nem bírná a sztár.

Természetesen nincs abszolút hallásom. Szemben kedvencemmel, a vicces kritikussal, aki mindenfajta zenei iskolázottság nélkül kihallani véli a zenekari árokból, hogy a negyedik sorban ülő vonósok fél hanggal lejjebb játszanak, aki szerint Domingo súlytalan a színpadon, aki tökéletesen tudja osztályozni, hogy melyik operához ért Abbado és melyikhez nem, majd aki aztán világsztárok autogramja után koslat – tehát szemben a szerencsétlen kritikussal, korántsem hallok meg minden zenei hibát.

Na, de ezt igen. Herbert Lippert valószínűleg a legrosszabb tenorista, akit komoly operaházban főszerepben énekelni lehet hallani. Vékony, sípoló hangú, olykor levegőt is alig kap, egy 60 éves, kicsit elhízott ember, aki ráadásul úgy játszik a színpadon (játszik? Úristen, micsoda túlzás ez), tehát úgy van a színpadon, ahogy a hatvanas években a rossz tenoristák. Terpesztett lábbal kizárólag a közönségnek énekel, akkor is, amikor éppen halott feleségének vall szerelmet, de akkor is, amikor kísértetektől ijed meg. Soha nem énekelt valódi operaházban komoly szerepet, a bécsi Staatsoperben egyszer szerencséje volt, mert Peter Seiffert berekedt A walkűr első felvonása után, és így Lippertnek is jutott egy felvonás, ebben a csodálatos operában és ebben a kétségtelenül csodálatos operaházban. A walkűr második felvonásában egy rossz tenorista sok kárt nem tud tenni, Siegmund az első felvonást uralja, a másodikban keveset énekel, sőt, a végére meg is hal. Ez Lippert életműve csúcsa. Most viszont két Halott város is jutott neki. A közönség persze udvarias. Szünetben ugyan sokan hazamennek, de az előadás végén senki nem fütyül, bár sokan morognak, de igazán hangos botrány nincs, Lippert pedig elhiszi, hogy operaénekes. Csókolgatja a világsztár Camilla Nylund kezét, a finn karmestert viszont inkább kerüli, mert nyilván dühítette, hogy amikor Lippert egyedül énekelt, feltűnően hangos játékot vezényelt a zenekarnak, nyilván az ő fülét is bántotta a rikácsolás.

Rendben, ennyit tud a cover. Ha nem bírja az egyik legszebb, lírai részt, hát énekli egy oktávval lejjebb. A bécsiek páratlan gátlástalansága, pimaszsága ott kezdődött, hogy a második előadásra sem hívtak valódi énekest. Hogy így spóroltak. A világ egyik legnagyobb költségvetésével dolgozó operaháza nem hozott oda egy operaénekest, hanem hagyták, hogy a tartalék, a biztonsági csere énekeljen, megint. Hallottam egyszer Marcello Alvarezt beugrani Párizsban – hogy ki helyett, arra már nem is emlékszem, A végzet hatalma volt, annyi biztos. De természetesnek tartotta a párizsi opera, hogy egy beteg, nagy énekes helyett egy másik nagy énekest hoznak. Szintén ott voltam Párizsban, amikor Roberto Alagna lett beteg. Őt Rolando Villazonnal helyettesítették. De nem kell olyan messzire menni. Talán másfél éve, Erwin Schrottot hozta ide a pesti Operaház beugrani, mert egy másik világsztár beteg lett, a Don Giovanni előtt. De szintén a pesti Opera hozta ide helyettesnek Johan Bothát, talán Fabio Sartori helyett, ha jól emlékszem. Amit a Magyar Állami Operaház természetesnek tartott, azt a 196 eurós helyárakkal kereskedő bécsi Staatsoper nem.

Az opera világában az a szép, hogy legalábbis a nézőtéren ülve, azért mindig a teljesítmény uralkodik. Valahogy nem érvényesül a kontraszelekció. Valahogy a tehetség, a zsenialitás utat tör. Talán, mert azért az, hogy valaki ki tud énekelni egy hangot, el tudja-e énekelni az áriát, vagy csak bömböl, azért az elég objektív. Lehet szórakozni a kezdő Marton Évával, meg lehet próbálni elnyomni, nem adni neki Pesten normális szerepet, de aztán csak a világ legnagyobb Toscaja lesz. Lehet vitatkozni, hogy Gould vagy Vogt, Nylund vagy Anja Kampe hangja szebb-e, de az, hogy ők nagy Wagner-énekesek, az nem vitás. De a hitványság és a pimaszság nagyon is látható - hallható a nézőtérről.

Ahogy a bécsi opera pofátlansága is az volt.