Az úgy szokás, hogy még a leginkább impresszionista kritika is fenntart egy alapvető fikciót: a művekhez, a kritika tárgyaihoz fűződő viszony temperált és a zsigeri reakcióktól mentes jellegéről.


Pedig a kritikus nemcsak szubjektív (ez vád formájában és védelem gyanánt is gyakran elhangzik), hanem szubjektum is: ösztönös vonzalmakkal és leküzdhetetlen viszolygásokkal, amelyeket persze értelemmel és tárgyszerű korrektséggel valamelyest a háttérbe lehet szorítani, de teljesen kikapcsolni képtelenség. Ami mindazonáltal nem is baj, csak épp szerencsés, ha e tény mindig tudomásul szolgál a kritikus és az olvasó számára egyaránt.

No, de itt most nem objektív állításokat kívánok leszögezni a szubjektivitás tárgykörében, hanem egyszeri vallomást óhajtok tenni a magam vonzalmairól, vagyis arról, hogy engem személy szerint mi indít be az operában. Hogy mit hallgatok akkor, amikor nem művészi élményt várok az operától, hanem gyorssegélyt a saját életemhez, a mindennapjaimhoz. Erről ugyan senki nem kérdezett, és az sem kizárt, hogy mindez nem is igen tarthat igényt a közérdeklődésre, de hát a coming out műfaját örökkön jellemzi ez az indokolt kétely.

Reggeleimet, mi tagadás, rendszerint nagy támadóerejű, erősen hatásvadász és olykor egészen banális operarészletek indítják. Első számú kedvencem e körben a címszereplő negyedik felvonásbeli cabalettája (O prodi miei, seguitemi) a Nabuccóból: alig két percnyi indulatos kitörés, igazi energialöket. Akárcsak a másik korai Verdi-napindítóm, a Giovanna d'Arco prológusának fináléja, aztán a Rienzi - utóbb magát Wagnert is pirulásra késztetően harsány - nyitánya, valamint A puritánok hazafias-lendületes férfikettőse, a Suoni la tromba.

Szóval a jelek szerint a reggeleim a romantika jegyében indulnak, de később aztán Mozart nyer mind több teret. Különösen akkor, ha nem csupán energiára, hanem némi felhangolásra is szükségem lenne. A Gróf áriája a Figaro házasságából inkább az előbbi célt, míg ugyaninnen a Grófné Dove sono kezdetű áriája főleg az utóbbi célt szolgálja istenien, akárcsak a Cosi fan tutte első felvonásbeli ötöse, a Sento, o Dio, a maga - mórikálásból felmagasztosuló - búcsúképével. De a legenerváltabb pillanatok aztán mégsem Mozartot, hanem Rossinit követelnek: a Reimsi utazás 14 hangra komponált nagy együttesét, vagy inkább hangburleszkjét, amely az eredetileg háromfelvonásos opera második felvonását zárta. Vagy Offenbachot: a Szép Helénától a Kékszakállig, szinte bárhonnan.

Vannak aztán számok, amelyek ritkábban kerülnek a lejátszómba: jobbára csak az elérzékenyült, a férfias szilárdságot kikezdő pillanatokban. Talán meglepő, de a huszadik század, mi több, a kortársi opera épp ekkor jut nálam ziccerhez. John Adams Nixon Kínában című operájának nyitókórusa (The People Are the Heroes Now) például majdnem mindig előkerül ilyen esetekben, ahogy - nehezen megmagyarázható módon - Petrovics Emil C'est la guerre-jének részletei, vagy Poulenctől a Karmeliták dialógusai (szó szerint) letaglózó fináléja.

És végül vannak operarészletek, amelyek a felismerhető mintázat alapján rendszerint euforikusabb pillanatok kísérői az életemben, de erről már nem fecsegnék többet. Elvégre szemérem is van a világon!

László Ferenc