Mondhatnám, hogy projektcsapat a The Ten Tenors, amelyben szó szerint nevesincs énekesek váltják egymást, de ez a party-túra már másfél évtizede cukrozza a világot.


Kezdetben csak odahaza – és Ausztrália oly messze! –, aztán nyolc éve giccsfőállást építettek Európában is. Tíz fekete, skatulyaöltönyös, kockahasú-kefehajú fiú hol bízhatná magát bátrabban a közízlésre, mint a tehetős Németországban: több ezer kisváros izgalma hág tetőfokra, ha arra járnak. Míg Ön e sorokat olvassa, épp a festői Biberachban kacsintgatnak a mi lézengő avagy a léről zengő rittereink.

Mert mi másról szólna e marketing-markírozás, mintsem egyes tenorsztárok opera-felvizezési munkássága nyomán kínai gagyiban eladni ugyanazt a lőrét? S e léért komoly pénzek folynak, a tíz kicsi ausztrál menedzsmentje számára tényleg a lé határozza meg a tudatot.

A show-elemek is generikusak: ma mindenki sejtelmes szintiprogramok hullámoztatásával, visszhangos, inframély dobütésekkel indít, természetesen sötétben, füstben. Drámai erővel szólal a vokál, szűkakkordban: Lesti! Lesti! – aztán hamar kiderül, hogy csak Denza népszerű blődlijén, a maga galoppos kontextusában kellemes Funiculi, funiculán próbáltak erőszakot tenni. Így viszont a belengetett szó csak „iparkodás” értelemben fordítandó…

A Tíz Tenor paradoxa, hogy egyiküknek sincs jelentős tenorja. Kicsi, nazális, fogott vagy gombócos, csúcsmagasság nélküli karakterhangok mennek neki nemcsak nápolyi daloknak, de a sajnos elmaradhatatlan Nessun dormának is. Puccini utolsó előtti áriájával a premieren Miguel Fletának is meggyűlt a baja, soha többé nem énekelte Kalafot, pedig micsoda rugalmas matériájú és kifinomult kultúrájú művész volt ő, blaszfémia egy hasábon emlegetni tíz divatfiúval. Ráadásul egyikük – az összes hilleri beszédhibával megverve – úgy keni szét az első strófát, hogy minden kettős konszonánsból gyököt von („neszun dorma”, „guárdi le sztele” stb.), siet, és még le is transzponáltatja Pavarotti névjegyszerű sikerszámát (újabb kegyeletsértés, mármint részemről, a nagy név említése miatt).

Bevallom, idegesítenek a srácok. Viccesnek tűnik az operaszféra? Vagy eredendő teatralitásán túl ennyire kommersz volna, hogy szépre vasaltatva a zsakettet és szűkített szemmel döglesztve az objektívet, megjátszott erőlködéssel kíván ordítani ma már bárki? De eh, mégsem ők rontották el, még az istrángjukat rángató menedzser is csak lovagolja a hullámot. Ami pedig keltette: a gálaestek cirkuszi világa, pénzhajszolása, csicsa-marketingje, sztár-szoborása. A crossover-buborék, amely szinte mindenkit elbódít, aki új cédéért vagy turnéért saját hivatását szódázza fel.

Így mégse bánom, hogy a zseniális Luciano imént szóba került. Sajnos, Big P kihízott frakkjából bújtak elő a TTT-k, akiknek kórusa nagyjából egy vállalati tréning esti karaokejét üti meg. Persze, tudom én, tűrni kell a kommerszet, mint a szóviccet, tűrni kell, az angyalát, de az ausztrálok már a spájzban vannak, és rosszból is megárt a sokk.

 

(The Ten Tenors – Warner CD+DVD)

 

Ókovács Szilveszter