Tudjuk, minden hasonlat sántít, így aztán csakis sűrű mentegetőzés kíséretében merem megkockáztatni a kijelentést, miszerint az operairodalom olyan, akár egy jéghegy.


Amit látunk, azazhogy hallunk és így-úgy ismerünk belőle, már az is rengeteg, ám a nagyobbik része még így is a víz alatt, tehát a bevett repertoár határain kívül rejtezik. S mivel az opera legalább három évszázadon át napi igényeket kiszolgáló és sokak által kultivált színpadi műfaj volt, így ide, a víz alá került idővel megannyi hajdan népszerű opera is. De hogy melyik és miért, az korántsem csupán az operairodalom szempontjából izgalmas kérdés.

Itt van például Gabriele Spontini operája, A Vesta-szűz! Amikor 1807-ben – Josephine császárné hatékony szorgalmazására – bemutatták Párizsban, rögtön világsiker lett belőle. A szerző e művéért megkapta a francia Akadémiától az évtized operájáért járó díjat, és A Veszta-szűz hamar körbeutazta a világot, így 1812-re többek közt Pestre is eljutott. Aztán pár évtized elteltével a repertoár szélére, sőt azon is túl került, hogy majd csak a huszadik században akadjon számára pár feltámasztási kísérlet. A Maria Callas címszereplésével és Visconti rendezésében bemutatott 1954-es milánói produkció különösen szép emlékű e kísérletek sorában, ám A Vesta-szűz mégiscsak megmaradt ritkán fogyasztható ínyenc különlegességnek.

Pedig formás és mutatós egy opera Spontini műve, csak éppen túlságosan sok benne a vonulás, az ünnep, a reprezentatív kórus- és balett-jelenlét. Túl nagy a látványos körítés, ami utóbb az úgynevezett francia nagyopera egész zsánerének utóéletét csúnyán beárnyékolta. (Lásd ehhez Meyerbeer műveit, akinek nagyoperái közül a mi Operánk épp a jövő évadban rugaszkodik majd neki A hugenottáknak.) Aztán meg a hálás szoprán címszerep mellett van egy kutyanehéz tenorfőszerep is, amelynek előadójától stílusosan elegáns, de mégis hősies éneklést, erőteljes megszólalásokat és nagy állóképességet követelt meg Spontini mester. És ki tudja, talán az is megártott A Vesta-szűz utóéletének, hogy Bellini Normája egész egyszerűen kitakarta a közönség elől. Hiszen itt is, ott is a „papnő tiltott szerelme antik római közegben” a téma, csakhogy Bellini egy Casta divával meg pár más csodával magasan emelni tudta a licitet.    

Túltengő dekorativitás és ez által felfokozott költségigények, nehéz és/vagy túl sok főszerep: ilyen okok középtávon számos egykor divatos opera letűntéhez hozzájárultak az elmúlt két évszázad során. Mondjuk, pepitában ilyesmi okozta Goldmark Károly ugyancsak világhódító operája, A Sába királynője kiszorulását is a nemzetközi repertoárból. No, de vajon Wagner zenedrámáinak színre állítása nem kerül még több pénzbe? És a Siegfried, a Trisztán vagy a Parsifal tán nem igényel még nagyobb teherbírású szólistákat? Dehogynem! Csakhogy az ifjúkorát elhagyó Wagner nagyon következetesen és deklaráltan a napi igényű operaüzem gyakorlatával szembehelyezkedve alkotott, valamint gondoskodott a műveit körülölelő, és az operavilág határain messze túlterjeszkedő kultusz létéről. Hogy e két tényező milyen fontos volt, azt legjobban épp az bizonyítja, hogy Wagner azon művei, amelyeket még a korabeli operaüzem igényeinek megfelelni vágyva alkotott – máig jócskán kívül esnek az alaprepertoáron. Úgyannyira, hogy A szerelmi tilalom, de akár a Rienzi is képes hidegen hagyni még a wagneriánus világegyház megannyi elkötelezett hívének lelkét is.

És mi a helyzet a limitált költség- és szólistaigényű operákkal? Mondjuk, Flotow egykor világbíró Mártájával? Egyszerűen csak könnyűnek találtatott az évtizedek múltával? Vagy mi vagyunk már túlontúl savanyúak ehhez a rózsa- és mézeskalács-illatú meg kissé sörszagú romantikához? Bizony ez is meglehet. Miért is lennénk objektív ítéletűek történelmi léptékben, ha egyszer estéről estére sem vagyunk azok?  

László Ferenc