A trubadúr nélkül régen sem, ma sem lehet meg tartósan egyetlen operaház se. Dacol a tartós hiedelemmel, hogy a története zagyva és érthetetlen, mi több: sértetlenül átvészeli még a kortárs rendezői operaszínház merészkedéseit is. Tegnap este a londoni Covent Gardenben is váltig hozta a maga vérlázítóan népszerű és agyonüthetetlenül romantikus formáját, pedig David Bösch rendező és alkotótársai sok mindent megkíséreltek, hogy elfeledtessék a közönséggel (Londonban meg a mozis közvetítés révén a pesti Vigadóban is) a 19. századot. Hoztak be a színpadra tankot, lakó- és gyerekkocsit, s persze volt az egészben egy csepp erőszakosság is, de igazából rendben és tehetségesen elműködött az előadás.


 

De nem is erről akarok most beszélni, azazhogy írni, hanem az opera egyetlen rövid, ám annál híresebb részletéről: a Strettáról. Ezt ugyebár a címszereplő, tehát Manrico, vagyis a tenor énekli a harmadik felvonás végén: miután épp lejsztolt egy csodaszép lírai áriát, a tenorista pár ütemnyi kettőst követően már neki is futhat az indulóritmusú, gyors Strettának – hogy kivágjon két darab magas C-t. Jóllehet ezek a nyüves C-k nincsenek is beírva a kottába, mégis rajta a mindenkori tenoron a nyomás, mióta csak a legelső Manrico, bizonyos Carlo Baucardé kevéssel a római ősbemutatót követően, Firenzében elkezdett C-ket énekelni a Stretta eredeti G-i helyett. Verdi ebben az esetben liberálisnak bizonyult, nem tiltakozott a gyakorlat ellen, és az sem kizárt, hogy ezek a C-k hozzá is járultak a Stretta féktelen népszerűségéhez. Mert bizony ez a srófra járó kis mestermunka már a maga korában kinőtt A trubadúrból, méghozzá olyannyira, hogy az ismert anekdota szerint az itáliai egyesítés folyamatának egy örömteli pillanatában a piemonti miniszterelnök, Cavour gróf feltépte dolgozószobájának ablakát és beleénekelte a nagyvilágba Manrico e szólamrészletét. Ez a történet amúgy a Verdi életrajzi filmsorozatba is belekerült, ha jól tippelek, jövő vasárnap láthatják is majd az M3 nézői.

No, most egy vagy pláne két magas C-t kiénekelni a tapasztalatok egybehangzó bizonysága szerint elég nehéz. Viszont a közönség ezen a ponton elvárja az attrakciót, így a magas C-t és a publikummal való összeütközést egyaránt kerülő tenoristák rendszerint azt a megoldást választják, hogy az eredeti C-dúrból transzponálják az egész számot H- vagy B-dúrba. És aztán így futnak neki azoknak a magasságoknak, amelyek így már nem C-k, de még mindig elég magas hangok ahhoz, hogy a mindenkori közönség nagyobbik fele elégedetten nyugtázhassa a hallottakat. S ha valakinek mégis feltűnne a transzponálás, hát az még mindig kisebb megaláztatás, mint úgy énekelni a Strettát – ahogy azt Verdi megírta.

Akárhányszor előfordul az is, hogy a tenorista akarva-akaratlanul inkább ejti a megelőző gyönyörű és sokkal igényesebb f-moll áriát, csakhogy kicsivel több ereje maradjon a Strettára. Vagyis hogy kiénekeljen pár olyan magas hangot, amit – hogy egymás közt egészen őszinték legyünk – a legtöbbször nem is olyan kellemes hallani.

Szóval most úgy tűnhet, hogy a magas C-k ellen beszélek. Igen – és nem. Mert az élet bonyolult, az operaélet pedig még annál is bonyolultabb. Mert a közönség elvárása valahol mégiscsak jogos: a jegye áráért meg akarja tapasztalni, hogy a tenorista elmerészkedik önnön képességeinek határáig. És a tenoristákban is csak munkáljon a vágy, hogy könnyedén vagy kínban, de megmutassák: ott legfelül mire is képesek. Ez néha két szépen megfogott magas C, néha csupán valami alacsonyabb hang, és néha mindez éppen csak annyira szép, mintha egy kakas torkát nyiszálnák el, ahogy Rossini mondta, amikor először hallott férfitől mellből énekelt magas C-t. A lényeg, hogy becsületes küzdelmet akarunk. Ahogyan tegnap este a veterán amerikai tenor, Gregory Kunde tette Londonban, s ahogy az alábbi egyvelegben a múlt nagy tenorjai mérkőztek a Di quella pirával:

https://www.youtube.com/watch?v=TTaZtrf_Y7M

 

László Ferenc