„Nem tartom az operát valódi művészetnek” – ha egy vitathatatlanul nagy, habár már rég nem aktív és ráadásul erősen hajlott korú operaénekes ilyesmit nyilatkozik, akkor az olvasó fölkapja a fejét.


Akár azért, mert maga is egyetért ezzel a kijelentéssel, titkon vagy épp teli szájas nyíltsággal, akár azért, mivel úgy érzi, egy hőse épp elárulta a zászlót, amely az opera hívei számára hagyományosan szent. Márpedig Christa Ludwig márciusban épp ilyen kijelentést tett a Neue Zürcher Zeitung heti melléklapjának, az NZZ am Sonntagnak interjút adva, és a fenti véleményét mindössze annyiban korlátozta, hogy engedékenységében kivételnek nevezte Wagnert és – talán! – Richard Strausst. Az olasz operákról szólva mindazonáltal csak annyit ismert el az idős művésznő, hogy Bellini szép zenét komponált.

Árulás ez? Vagy csupán őszinteség? Esetleg az egészséges humorérzék időskori megőrzésének szép bizonysága? Magam hajlamos vagyok az utóbbi kettő frappírozó elegyének tekinteni Christa Ludwig szavait. Annál is inkább, hiszen az interjú más pontjain is érezhetően az őszinte és csipkelődő irályú humor dominál, mondjuk, ott, ahol Ludwig a közeljövőben már Sarastrót éneklő Plácido Domingót emlegeti. (Tudjuk, e basszusszerep egyelőre nem került a nagy énekes látókörébe. Habár ki lát a jövőbe?)

És persze miért is ne lehetnének egy operaénekesnek fenntartásai a saját műfajával vagy annak egyes alkotásaival kapcsolatban? Tegyük a kezünket a szívünkre, vagy a szívünket a kezünkre – a kivitelezés mikéntje tetszőlegesen választható: mi talán minden egyes operát vagy akár operai stílust és válfajt egyformán szívelünk? Egy frászkarikát! Az operai mindenevés éppoly valószerűtlen, de legalábbis vajmi ritka jelenség, mint a valódi, a kulináris mindenevés. Ami annál is érthetőbb, mivel az operák a legkülönfélébbek, és a tény, hogy mindben zenekari kísérettel és színpadi cselekmény közepette operaénekesek énekelnek – bizony az igen vékonyka összekötő kapocs. Megkockáztatom, e téren az őszintétlen szépelgésnek nincs is erősebb bizonysága annál, mint ha valaki kijelenti, hogy rajong az operáért, úgy en bloc.   

No, és mi van akkor, ha egy jelentős művész esetleg a teljes működési körét idegennek érzi magától? Christa Ludwig esetében ugyan aligha valószínű, hogy erről lehet szó, ám ha mégis így lenne – valójában az se sokat számítana. Az operában ugyanis, akárcsak a színházban, nem fenn a színpadon kell érezni valamit, hanem lent a nézőtéren meg persze feljebb a páholyokban és a karzaton. A színháztörténetből tudjuk, hogy nagy művészek olykor meglehetős távolságtartással viszonyultak saját tevékenységükhöz, vagy éppen semmit sem tudtak híres szerepeik és meghitt szerzőik történeti hátteréről. (A huszadik század egyik legkiválóbb magyar tragikájával például, egy hitelesnek tűnő anekdota szerint, el lehetett hitetni, hogy az esti Shakespeare-előadáson maga a szerző is jelen lesz.)

Persze jobb, ha maguk az előadók is hisznek abban a műfajban, amelyben művészetüket gyakorolják. De az opera (amúgy az operettel ellentétben) rendszerint még azt sem sínyli meg, ha az énekesek kevésbé érzik a magukénak az éppen megszólaltatandó mű vagy épp az egész műfaj világát. Ja, és az opera a humort is remekül viseli. Merthogy Christa Ludwig legfőként ezt bizonyította születésnapi interjújával.

László Ferenc