Az Erato kiadó néhány hete hozta ki DVD-n Bizet Gyöngyhalászok című operájának azt a tavaly januári előadását, amelyre a New York-i Metropolitan Operában került sor, s amelyet közvetítés révén akkor szerte a világban tízezrek tekinthettek meg.


Szép és jól tálalt az egész produkció, s a mindössze négyszereplős opera mind a négy szerepében vezető énekes és húzónév lépett fel. A gyöngyhalászok vezérét, Zurgát például a nyalka baritonok tán legnyalkábbika, a lengyel Mariusz Kwiecien, míg barátját és riválisát, Nadirt Matthew Polenzani alakítja. (Az amerikai tenor nyilvánvalóan helyi kedvenc a MET-ben, méghozzá korántsem érdemtelenül, ám valahogy mégsem könnyű innen a távolból úgy istenigazából osztani ezt a lelkesedést.) A szűz, de azért szerelmes papnőt, Leilát Diana Damrau adja egészen remekül, a falu főpapja-vénje pedig a művésznő férje, Nicolas Testé, aki ezúttal sokkal meggyőzőbb volt, mint pár hónappal később a MÜPÁ-ban, amikor a neje oldalán énekelt.

Hála az énekeseknek és a friss tempókkal vezénylő Gianandrea Nosedának, Bizet operája is jól vizsgázik, ami annál is inkább említendő, mert a MET-ben százévnyi kihagyás után került újra műsorra a Gyöngyhalászok. Másutt sem játszották túl gyakran ezt a darabot, s ez annál is meglepőbb, hiszen két lebírhatatlan népszerűségű operasláger is innen való: Nadir románca, valamint a nagy barátságkettős, Nadir és Zurga duettje. A Gyöngyhalászok most mégsem egy tenor vagy egy bariton szorgalmazására tért vissza a repertoárra, hanem Diana Damrau miatt, akiért New Yorkban csakúgy, mint Bécsben érdemesnek bizonyult elővenni Bizet  második operáját.

Merthogy a repertoár ilyesfajta "visszapótlását" túlnyomórészt még ma is elsősorban az énekesek, közelebbről az énekesnők szorgalmazzák és motiválják, ami szép bizonysága annak, hogy kiket illet az operában az elsőség. Így volt ez Maria Callas idejében, így volt ez Joan Sutherland és Beverly Sills bel canto-királynősködése idején, és így van ma is, amikor Damrau és társnői számára keresik ki a jutalomjátéknak beváló régi-új szerepeket. S persze van olyan énekesnő is, aki maga kutat. Erre a legjobb példa nyilvánvalóan Cecilia Bartoli, aki zenetörténészeket megszégyenítő alapossággal tár fel évszázadok óta nem játszott operákat és nem énekelt áriákat, hol Itáliában, hol orosz zeneműtárakban serénykedve.

Persze a nagy tenorokkal is hasonló a helyzet. E téren különösen a csillapíthatatlan szerepéhségű Plácido Domingónak köszönhetnek sokat az új régiségekre és régi újdonságokra áhító operaínyencek. Hisz miatta került elő a kilencvenes években a brazil Gomes operája, az Il Guarany, Massenet Hérodiade-ja, Albéniz Merlinje, aztán már az új évezredben Alfano Cyrano de Bergeracja. S volt, ahol José Carreras is besegített Domingónak, mint Wolf-Ferrari Sly című, immár az Erkelből is ismerős operájának, vagy Verdi Stiffeliójának új életre keltésében. Ez a két opera például azóta már sikerrel meg is kapaszkodott a repertoáron.

Amilyen imponáló egy-egy ilyen sikeres mentőakció, épp annyira rejtélyes: miként süllyedhet el egyáltalán egy-egy hajdan népszerű mű, vagy akár teljes életmű? Legközelebb ezzel a fogós kérdéssel foglalkozunk.

László Ferenc