Az én Németh Miklósom költészetét csak helyi koloritként tudom felmutatni az érdeklődőknek, amennyiben volnának ilyenek, ám különösebben nem tartok tőlük. Viszont a „Holnapután ki kaparász?” idegszakasztó kérdése nagyon is alkalmas a blogindításos, meghökkentéses-ingerküszöb-átütéses szószaporításra.


 

Egyfelől: megszűnt a komolyan vehető CD-ipar, hovatovább stúdiólemezt se nagyon vesznek fel, így nincs is mit kiadni. A ma, pláne a holnap és az ijesztő holnapután (esetleg: honlap-után) embere már csak trackeket vásárolgat a telójára, legfeljebb a Bevonulási indulót talán, a teljes Aidát már sosem fogja letölteni, s így ismerni sem. Akik meg beljebb fentük magunkat (lásd: bennfentesek), mind az öten magunk vagyunk az oldschool poroszos oroszos, nyűgösek vagyunk, túlhajtottak és öregszünk. Miért ezt játssza a pesti Opera vagy épp a müncheni, miért ekkor, miért ezekkel, és akkor tényleg miért ennyiért? (Ezeknek?!) És ha minden stimmelne, akkor (Pesten) még mindig kényelmetlenek a székek, (Pesten) ott a vécék állapota, vagy, hogy (Pesten) nincs mélygarázs. (Mondjuk, az Erkelnél van, csinos metrókocsik futnak benne… és én egy kicsit nehezebben viselem az Állami Operaház bántását.)

Ma már nem kell telefonkezelő, és kihalt a régi nagy kimernyák tudor-generációja is. Nincs, aki Tebaldi hangját a Scottóétól megkülönböztesse, és már szinte az sincs, aki szerint ennek az eltűnt truvájnak bármi értelme, haszna és tanulsága lenne. Eközben az operaszínpadokon ugyanúgy emberek lépnek fel, akik az életükből évtizedeket áldoznak arra, hogy képessé váljanak hatalmas terek beéneklésére akusztikus alapon, huzamosan, túlfénylőn még nagyzenekart, kórust is. A firenzei őslaborban, ahol irodalom, hangszeres zene, éneklés, tánc és képzőművészet adott randevút a színháznak, s utóbb az építőművészetnek, szóval a Camerata által kilötybölt főzet négyszáz éve hódít. Nem állítom, hogy az x2 függvény meredekségével, és azt sem, hogy most lenne csúcson vagy fennsíkon. De most éppen felfelé tart, minden ellenkező, és úgyszintén létező trend dacára. Ugyanakkor idehaza nincs, vagy legalábbis holnapután már szinte senki sem lesz, hogy értőn megörökítse nagy művészeink nagy megmozdulásait – márpedig az a kultúra, amelyet meg nem örökítenek, át sem örökíthető.

Hát ez az, erre szövetkezünk mi a Caparetto-blogon.


 

„FAQ1: Miért Caparetto?

Válasz: Mert a Hippolitban ez az olasz tenor neve, akinek Lohengrin-előadása alibit adna a Kabos Gyulának.

FAQ2: De ez nem a Hippolit-remake-ben volt?

Válasz: De. Csak ott ráadásul Caparettinek hívják, viszont ezzel most nem foglalkozunk, mert nincs rá igazi válasz.

FAQ3: Kik vagytok?

Válasz: Fura figurák, akik járnak operába, nem is csak idehaza. Az építőművész, aki kórust is vezetget ortogonális nézetben, a zongorista, aki zenetörténész-üzletemberré avanzsált (már ha van ilyen), a kritikus, aki irodalmi vágányról tért meg vagy le, és a szerkesztő, aki bölcsész, lehetne komoly hírigazgató, mégis operailag fajzik el. Ja, és egy önmagától függetlenített operaigazgató – ezt egy másik rendelőben skizofréniának mondanák.”


 

Külön-külön, de sok helyen fordulunk mi meg sok éve. Túl sok művész lett megíratlan, megannyi operaélmény maradt kitárgyalatlan – és nem is csak idehaza. A Caparetto ezt az űrt töltené be, és stílusát épp annyira vesszük könnyedre, amennyi ahhoz kell, hogy az összművészetről szórakoztatóan sikerüljön szólni. Nem akarunk mellébeszélni, de alázni sem: nincs az a teljesítmény, amelynek akár rút hiányosságai mellett ne hajtana ki egy lehetséges másik évszak, másik út hóvirága – ehhez persze, a felháborító problémákat is le kell írni, már ha tényleg vannak. (Lesznek.)

Mától tehát mi kaparászunk, a Caparetto szókimondó és méltányos is kíván lenni, mint az olyas kritikus, aki némileg azért ismeri, mivel jár mindaz, amit szerencséje van látni/hallani (esetleg szerencsétlensége). Műfajt, stílust, szerzőt, előadót éneklünk, előadást, hanglemezt és dvd-t is, meg életpályákat. Válogatott ítészeink mind operabolondok a szó nemes értelmében, és megírják, amit a világban láttak, vagy a lejátszón otthon hallottak. Érdemes figyelni rájuk, mert semmilyen személyes elfogultság vagy érdek nem vezeti őket, mindenkiben képesek meglátni a jót, de tényleg leírják a rosszat is, köntörfalazás nélkül. Mindenki jól jár, ha ők operálnak, még ha a gyógyulást nem is garantálhatják.

 

A Caparetto kaparászóinak és e karcolatok olvasóinak is hosszú életet, tartalmas operai szezonokat és lankadatlan wifit kíván a szerkesztő,

 

Ókovács Szilveszter