Néhány napja a Liège-i operából közvetítették Verdi Jérusalem című operáját, amely A lombardok 1847-es, Párizs számára elkészült francia átdolgozása.


Rokonszenves, a nívós nemzetközi másodosztályt képviselő előadás volt a vallonoké, és persze ilyen a Jérusalem, de még A lombardok is Verdi életművében: jól hallgatható, telivér opera – a másodvonalból. Az elhangzottakhoz amúgy nekünk magyaroknak is van némi közünk, hiszen A lombardok (és általa a francia verzió) újraélesztésében és reneszánszában fontos szerep jutott az 1974-es budapesti bemutatónak, Mikó András rendezésével, de főleg Lamberto Gardelli dirigálásával.

Pusztán emiatt, meglehet, mégse írnék erről a Liège-i előadásról, ha a zenekari árokból ezúttal nem egy karmester irányította volna az előadást – ami ma még mindig sokkal inkább hat szenzációnak, semmint papírforma gyanánt. Speranza Scappucci volt ez a hölgy, aki sokfelé dirigált már operákat, így tavaly ősszel Bécsben is, ahol aztán az idei operabál megnyitójának (le)vezénylése is neki jutott. A Jérusalemet kiegyensúlyozottan, de nem lagymatagon vezényelte: opera-karmesteri képességeinek szélső határát nem fedte fel ez az előadás, de hogy Scappuccinak van helye a mezőnyben, az így is bizonyossá vált. De nem is róla van szó, folytatnám, hanem a női karmesterekről – már ha tudnék mondani még 10 futó női nevet abból a bizonyos mezőnyből. Csakhogy hamarjában nem tudok mondani, legfeljebb csak négyet. Az egyik név a saját historikus együttesét vezénylő Emmanuelle Haïmé. A másik a kanadai Barbara Hannigané, aki Ligeti pompás áriaőrülete, a Mysteries of the Macabre előadójaként azért még így is ismerősebb lehet, mint taktírozó művészként. A harmadik név a szintén kanadai Keri-Lynn Wilsoné, akit leginkább csak onnan ismerhet a budapesti közönség, hogy 2011-ben, pár nappal a premier előtt ő hagyta cserben az operaházi Don Giovanni-produkciót (Wilson kisasszony „civilben” a Metropolitan Opera igazgatójának, Peter Gelbnek a felesége… - a szerk.). No és negyedikként említsük meg Marin Alsopot, aki ma a Baltimore-i Szimfonikus Zenekar zeneigazgatója. De a (fél)múltból is csupán az amerikai Eve Queler neve rémlik fel: emlékszem, kezdő gyűjtőként, elsőre hogy meglepődtem azon, hogy Massenet Cidjét egy női karmester vezényelte lemezre, Domingóval és Grace Bumbryvel.

Szóval Speranza Scappucci, túl a női emancipáció meg a feminizmus több hullámán, még mindig a pionírok közül való. Mert bármilyen furcsa, de mégis tény: államot vagy világcéget előbb és könnyebben irányíthat első emberként egy nő, mint szimfonikus zenekart vagy operaprodukciót. A karmesteri tekintély mesterségesen bálvánnyá növesztett ideája ugyanis az egyik legutolsó férfibástyává vált a nyugati világban, a gyakorlatban ennél exkluzívabb férfiközösséget ma már csak a katolikus klérus jelent. Igaz, néhány éve Vasily Petrenko oslói és liverpooli zenekarvezetői állása majdnem ráment arra, hogy nemcsak gyakorolta, de ki is hangosította a nőkkel szemben méltánytalan és előítéletes férfigőgöt. Ő ugyanis 2013-ban így nyilatkozott: „A férfi karmesterekben kevesebb a szexuális energia, jobban tudnak a zenére összpontosítani. Ha egy csini lány áll a pódiumon, az eltereli a muzsikusok gondolatait.” A botrányos mondatokért Petrenko utóbb sietve bocsánatot kért és még az állásait is sikerült megőriznie. Egy férfinak könnyebb egy zenekar élén megmaradnia, még egy ilyen ostoba megjegyzés után is, mint egy nőnek odakerülnie.

Szóval hajrá Speranza, sokak reménysége vagy!     

László Ferenc