Aztán belevetettem a szerződésbe, és megnyugodtam. Azután elmentem a koncertre, és ideges lettem, mert mindennek dacára a kottába gúvadva énekeltek.


Oké, kisterem, talán nem elég nagy a tét. Aztán rendeztünk egy nagy dalestet, kiugrási lehetőségnek szánva egy igazi, nagy tehetségnek, tévével-rádióval-lemezzel, hátha – de az egész felvétel tönkrement attól, hogy nemcsak a fiatalember, hanem egy kis mappa is megjelent. Nemrég pedig egy világsztár... Már tényleg kezdem úgy érezni magam, mintha a sztrádán mindenki szembe jönne.

Pedig itt másról van szó, nem holmi heppről. Aki kihozza a kottát, amögött lehetséges történetek csokra bomlik ki – és sajnos, nem éppen az, amelynek kibomlania kellene. Aki kottából énekel dalokat, bizonytalan. Talán abban nem bízik, hogy képes az anyagot elsajátítani – de hisz bonyolult operaszerepeket is képes! Csakhogy ott sok a próba, segítenek a kollégák, a felelősség súlyát csökkenti az egész élő-lélegző színpad a maga kulisszáival, fényeivel, gyakran embertömegével. Meg hát az operák szövegét úgysem érteni… De lehet más is az ok: a gyakorlás hiánya, esetleg megoldhatatlansága. Pedig a kigyakorolt frázis másképp szól, végül is ezért küzdünk nap mint nap otthon a hangszerrel, hangszalaggal, arról nem is beszélve, hogy beleszáll a fülünkbe, a gégeizmainkba, a testünkbe, az agyunkba. Tapasztalatból tudom, hogy az ember a rettegett, nehéz részek szövegét, dallamát, ritmusát, intonációját nem rontja el, mert ezerszer próbálta őket. A hang maga még sikerülhet rosszul egy exponált helyen, elfogyhat a levegő, megbicsaklik a csúcs vagy bármi, de mivel sokkal többször futottunk neki odahaza, megtanulja mindenünk az információtömeget, hogy legalább azzal ne kelljen foglalkozni. És amit nagyon megtanultunk valaha, az ráadásul bármikor felfrissíthető. Magyarán: aki kottából énekel, nem tett bele annyi energiát a készülésbe, mint aki kívülről szánja rá magát a dalestre – és eközben kitol magával kétszeresen is, mert ha két év múlva újra ezt a ciklust vagy programot kérik tőle, megint elölről kezdheti, és lehet, hogy nem is nulláról, inkább negatív tartományból, mert az ingoványos első koncert is rátesz a bizonytalanságra egy nagy lapáttal.

És itt fontos a műfaj: a dalest. Egy énekes számára nincs ennél intimebb és koncentráltabb forma. Csak a zongoristára számíthatunk, ami nem kevés, hisz azonnal hozza utánunk a „zenekart”, ha megremegne a tudás – ugyanakkor tartott akkordokkal más esetekben nem tud segíteni, eltakarni sem. Nincs díszlet, jelmez, kellék, vetítés, fénycsoda, énekespartner, kórus vagy statisztahad. Csak te vagy egyedül, és minden szösszeneted hallatszik. A kis rekedtség, ami rácsúszik a feszítetten sikerült hang felületére, a rosszul mondott német névelő, amit csak a bennszülött germánok nem rontanak el, csak néha… Az utolsó szótagra már kipárolgott levegő, ami miatt rövid és elvágólagos lesz az a hang… A félrenyelés, amit perceken át tologatsz, míg egy háromrészes áriában a stretta előtt simán kiköhögnél, hátrafordulva az énekkar felé, mialatt azok azt a négy pihenősort közbeszúrják… És igen, az elfelejtett frázis is, amely helyett – jó esetben, ha készültél! – füled hangalakban legalább azonos szavakat dobál a megfelelő helyre…

Ettől fél mindenki – meg a strófikus daloktól... Pedig egyrészt: az vét csak, aki dolgozik, a nagy Fischer-Dieskau egyszer a zwickaui Schumann-verseny nyitókoncertjén gabalyodott bele a 2 x 4 soros „Im wunderschönen Monat Mai” c. nyitódalába a Dichterliebének… Körülbelül ezerszer énekelhette téthelyeken addigra. Mosolyogva újrakezdték Hartmut Höllel, és a két profi nem engedte, hogy a deheroizálás pillanata eluralja az egész hangversenyt, még nagyobb hőfokú előadást varázsoltak oda. És az is igaz, hogy a ritka dalest-DVD-ken sincs kotta. Vagy megtanulja a sztár addigra (sok Budapest-szerű, 100%-ra fizetett, de 50%-ig komolyan vett helyen lépdelve), vagy mint az amerikai politikusoknál látni, diszkrét, kétirányú plexilapos súgással intézi a szövegsegítséget.

Végül is ne higgyük, hogy csak mi vesztünk, erre akartam kilyukadni. Mi is, biztosan, mert egy totálisan felénk forduló, lelkét kitáró énekes életre szóló élmény, míg a kottát csak néha belepillogni kihozó művész ki se lát majd belőle, mert ami ott van és amit lapozni kell, azt nézzük is folyamatosan, ez zicher. De veszít ő is: mert fantasztikus élmény, ha az ember kötelmek nélkül tud adni.

 

Ókovács Szilveszter