Hihetjük őt  a magyar nyelv alázatos virtuózának, a harsány és mártír Petőfi szelíd és kooperatív barát-özvegyének, a negyvennyolcas láng introvertált őrzőjének, a színpad vagy regény helyett balladákban „epikuskodó” költőnek, vagy az Akadémia következésképp száraz tudósának is.


Mindegyik hamis, egydimenziós, méltatlan. De ennek míves kibontására meg én nem vagyok méltó, úgyhogy a reflektort egy alig használt irányba fordítom most: a zenész Arany János felé.

Minap, a születés bicentenáriumán kollektív Walesi bárdok-mérgezést szerveztünk az Erkel Színházba. Mivel úgy gondoltam, ez a legismertebb Arany-vers, és – hatodikos fiamat meg magunkat is figyelve – máig leginkább ezt tudjuk egészében (mert a János vitéznek meg a Toldinak csak az elejét fújjuk…), nézzük meg ennek a maga módján eleve muzsikás balladának a lehetséges alakváltásait. Hadd látom, úgymond, mennyit ér összművészeti alapanyagként a leghíresebb magyar versek egyike, amelyben eleve dalnokokat énekel meg a szerző, ráadásul a három bárd ajkán egy-egy (töredékes) ének csendül fel.

Elmondta régi tévéfelvételről Sinkovits Imre: a végig közeliben vett képen az arcával és orgánumával szó szerint bármire és mindenre képes színész látszik, hihetetlen erővel. Beadtuk effektekkel dúsítva Latinovits Zoltán egykori hangfelvételét, hozzá videóösszeállítás ment, az előtérben pedig a legendás mozgásművész, M. Kecskés András Edwardja látszott, aki a színpadon három balettművészünkkel egyrészt a régi vásári komédiák, másfelől a pszichologizáló high-pantomim elemeivel illusztrálta a nagy balladát. Fontos volt, hogy „élő” színész, mai versmondás is megméresse magát, s hogy tegyük át a verset női hangra is, hisz azon is érvényes lesz.  Méghozzá olyan művész ajkára, aki minden szavában zenél is, képes a muzsika átszüremléseit önmaga megoldani: ezért dúdolta-szavalta a Walesi bárdokat ezúttal Újhelyi Kinga. És vissza másképp is a mába: nézzük azokat a hatodikosokat, ki mennyire tudja 2017-ben? Jöttek is az ország minden pontjáról, és csak a délutáni próbán tudták meg, kié melyik versszak lesz, így szinte random kellett – külön, egyéni mozgásokkal dúsítva – a verset elmondaniuk, a hatalmas termet, a nézőteret is bejátszaniuk. És persze, ki nem hagytam volna a szerkesztésből a Kalákát: legalább harminc éve annak, hogy pompás feldolgozásuk megszületett. Az öt muzsikus visszafiatalodott, és néhány pillanat után már a régi üzemi hőfokon pengette a Walesi bárdok történetét, hogy aztán a legvégén, ötszólamban acapella maradjanak – tisztán, az énekmondók és históriás trubadúrok korlátozott szenvedélyével, de kérlelhetetlen, erőteljes ostinátójával is. Kell-e mondanom: hatalmas tapsot arattak.

A szünet után pedig jött a főfogás: a ma eléggé trendi globális zeneszerző, Karl Jenkins kantátává növesztett saját verziója, immár nagy vegyeskarral, szimfonikus zenekarral, szólistákkal. Jenkins walesi, és pár éve ráharapott Irinyi László megkeresésére. Ő is monoton ritmusokkal dolgozik, nagy tablók váltják egymást, a kórus mint ókori kar, kommentálgat. A mű nem rövid, talán túl hosszú, kissé tehát túlírt is, de kétségkívül nagy hatású, és mindenki hazavisz belőle néhány kivételesen sikerült momentumot.

Születésnapján, az Erkel Színházban így esett a híres kultúrlakoma – de hogy Arany János direkt zenei kapcsolatait merre keressük, már csak a következő bejegyzésben tudom elmondani.

Ókovács Szilveszter