Vagy hosszú művészpálya különböző korszakaiban tűnik fel e harántmozgás: előbb Don Giovanni, aztán magvasodva Scarpia és Pizzarro, s a nyugdíjpánik előtti kopottas évekbe befér még az a Koldusopera. Ám egy szűk felvételi hét nem elég még Bryn Terfelnek sem: az álarckapkodás során elmosódnak a karakterkülönbségek.

Amikor a Monteverdi Kórussal, John Eliot Gardiner képtelenül magas színvonalú együttesével készített felvételeket, már feltűnt nekem. Korrekt barokk futamai mögött hatalmas hangot fékezett pompás technika-gyeplőivel. Hamar indult az operai karrier is, amely ripsz-ropsz világhírre vezette, fachja ellenére: egy bariton se membránrepesztő csúcsokkal, se démoni mélységgel nem kecsegtethet. Viszont felettébb munkás hangfaj sok-sok fekete szereppel, ipari méretekben felhordott galádsággal, amelyet mind a hősszerelmes tenor és szoprán boldogságának útjába torlaszt. Operai közhely ez, olyat mégse pipáltunk, hogy valaki Bad Boys-cím alá csokrozza a leggaládabb áriákat… Terfel megtette.

Isten bocsássa meg, nem klasszikus szépség („nem egy Alain Delon” – mondaná anyám), engem viszont Kiefer Sutherland rémképére emlékeztet: így nézne ki a színész, ha húsz kilót hízna, és mindet a fejére. E borzongató arc nyársalja fel szöges szemével a borítót bámulót. Ám odabelül Brynt nemcsak erő, dramatikus készség, de friss humor is jellemzi. Honnan veszem? Létezik egy kis werkfilm, és vannak vígoperai tapasztalások is: ez a walesi fickó valójában nagy komédiás.

Mégsem érezni Scarpiáján, hogy gonoszkodna csak, sőt abban, ahogy elegánsan elküldi Toscát, ott remeg az üldözés vágyának bizarr izgalma is. Tudja tehát, hogy a nagy cselszövők nem arról ismerszenek meg, hogy villámokat szórnak, ádázul kiabálnak. Hisz akkor megismernék őket, oda lenne a fumigálás öröme, hatása. És mégis: Terfel néha túlmarcangol. Jagónál nem vetném szemére, a monológban magára marad, s így feslik fel beteg egója. Don Giovanni az életéért ordít egy kísértettel, ott sincs kompenzációs igény, sőt Sondheim mifelénk ritka Sweeney Toddja is utálkozásában mutatja magát. Boito művéből a dermesztő füttyű Mefisztó-vicsor e lemez legjobbja, szintén tipikus önfelfedés, a beethoveni Pizarróé dettó…

De már Kaspar oktalanul egysíkú, túl félelmetesen „bűnös vadász”, Basilio pedig egy Rossini-buffa főpletykása csak! Pláne Dulcamara, akit méregkeverőnek beállítani akkora túlzás, mint ide Bergamo – ahol Donizetti született. Persze, színváltás még egy pokoli műsorba is elkél, az ördögpata más és más szarujú lehet, mégse kéne cserfes énektanárt vagy vándor-homeopatát pszichopatának besorozni, akkor már inkább fehérgalléros baritonbűnözőket: Gerardot, Cardillacot vagy Mittenhoffert. (Zeneileg merészebb is volna Hindemith és Henze, mint a Nyomorultak-musical.)

De hagyjuk a kötekedést: a világ egyik kiváló, egyéni basszbaritonja, egy jófiú néz szerte a karrier csúcsáról, néha miért ne pislanthatna? Lám, a permanens barna éjfél-tekintet sem fenékig Terfel…

 

(Bryn Terfel: Bad Boys – Deutsche Grammophon CD)

 

Ókovács Szilveszter