Viszont ez rendkívül körülményes, egyszerűbb úgy mondani: egy produkció, ami úgy rossz, ahogy van.


A linzi Saloméval mégse legyünk ennyire általánosítóan kegyetlenek, hisz nincs az az etalon előadás, amely minden porcikájában 105% lenne, én legalábbis nem láttam még sok kis etalont – értsd: második kürtöst, jelmeztervezőt, fejgépest és hőstenort egyformán valamiféle etalon-produkció szíve közepe felé igyekezni. És ez fordítva is igaz.

Hiába ötlettelen a majd kétórás darab színpadi megvalósítása, hiába bűnrossz a Hétfátyoltánc, hallhatatlan és hallgathatatlan a címszereplő, tartás és kontúrok nélküli a zenekar, nincs az a lehangoló előadás, amelyben ne üthetné fel fejét egy kis sarok, egy félreeső énekes vagy egy pókháló-szőtte vizuális zug vidító minősége. Esetünkben az érték oázisa a díszletben rejlett, Annemarie Woods munkájában, de kihozta nullára a feladatot, mert jelmezügyben súlyos tévedések is szegélyezik munkaasztalát. A szet viszont tényleg rendben van: valahol Izraelben lehetünk, vagy az arab sivatag bármely részén, ahol a régi oszlopsorokat gépfegyvernyom patinázza, a födém pedig rég belezuhant a medencébe, ám ez senkit sem érdekel, mert a fülledt nyári (augusztusi, ugyebár) éjszakában mindenki több felől biztosítja magát tudatmódosító szerekkel. A korlát gyanús: úgy hajlott meg és úgy rozsdál, mint az igazi helyszín közelben, ahol az ötméteres Jordán-patak (valaha: folyam) a zsidó állam és a jordán királyság feszültségben lefagyasztott határvonala. Szerintem járt ott ez az Annamarie – én is, a képet csatolom.

A Jordán és a határ

 A mű izzasztó, baljós levegőjéből mégsem érezni semmit, hisz a vibrálás, a fenyegetőn holdas éj festésére a zenekar lenne hivatott, de a gyönyörű, szinte új színház árkából bizonytalan tónusú hangok szivárognak, ezek szerint ennyi mára a Bruckner Zenekar. Jellemző a honlapra, hogy már aznap este se derül ki, ugyan melyik karmester legyezgetett, mint ahogy a többes szereposztást is találgatni kell – mondjuk, a guglizás és pár évtizednyi operai rutin segítségével kreatív feladvány ez. Címszereplőnk, Astrid Weber jung-dramatische szerepeket gyűjtöget a listájára, de elképzelhetetlen, miként énekelhette el azokat. Lírai adottsággal megy neki a fogós szólamnak: ha nem hallatszik, az a baj, ha hallatszik, az. Jochanaan, vagyis a Keresztelő ismerős nekünk, Tuomas Pursio finn basszbariton nálunk is énekelt már, de a Cosí fan tutte Don Alfonsóját, megbízható mesteremberként. Ahogy papíron is várható, a hősbariton szólam zengő igehirdetése éppúgy okoz neki és nekünk is nehéz pillanatokat, mint a csúcsmagasságok éneklése: mindazonáltal az atlétikus Pursio énekes az énekes nélküliségben. Herodiasra szót se vesztegessünk, az öt zsidóból hárman szemmel láthatóan ázsiaiak (mindennek van határa? vagy ez már koncepció?), Narraboth pedig annyira jelentéktelen, hogy igazat adunk Saloménak, aki se élve, se halva észre sem veszi. (De csak ebben van igaza.) És elérkeztünk az előadás főszereplőjéhez.

Nem ab ovo volna így, Richard Strauss, aki utálta a tenorhangot, nem véletlenül osztotta megint (és már hányadszor!) antipatikus vagy teljesen lényegtelen szereplőkre a tenor fekvést. Matthäus Schmidlechner, Heródes Antipas szólamának gazdája nagyszerű karakterénekes, bármikor meghívnám. Színei vannak, lendülete, esetében plasztikus, érthető szöveg érkezik a színpad felől. Sajnos, félóra után lép be, tehát az előadás első harmadát elvesztettük nélküle.

Hogy ne húzzam hosszan: együtt álltak a fekete lyukak, Marc Adam Saloméja sehogy sem érdemli meg a linzi harmadház figyelmét. A végén pedig olyan olvasatot tukmál ránk, amely lehetetlenségében már szinte érdekes, pont’ mint egy új gőtefaj a tárgylemezen. Legközelebb belebonyolódom, addig is belevezetem magamba Léthe gépfegyversorozatát, mint a rendező a teljes szereposztásba. Máma már nem lankad tovább.

Ókovács Szilveszter