Sőt, eljátsszuk majd a jordániai Macherus tövében is, ahol a történet bonyolódott, de ezekről majd a maguk idejében. Most az az érdekes számomra, miként magasodik ki az opera törpe erkölcsiségű szereplői közül Heródes Antipász, az uralkodó, s hogy miféle tétet kell ahhoz Saloménak megjátszania, hogy az életével fizessen érte?


 

Moralitás terén nyilván van egy kikezdhetetlen hőse a darabnak, egy vértanú, Keresztelő Szent János. Igehirdetései a ciszternában az ószövetség rettenetes erővel fenyegetni képes prófétáit idézik, amikor pedig a hercegnő a felszínre hozatja, emberré válik. Iszonyodik a fiatal nőtől, aki bezsongva kívánja őt, a nyilván megkaphatatlant. Salome transzállapotban énekli az egész művet, őt csak doppingolja a Keresztelő (Jochanaan) egyre dühödtebb ellenállása. Salomét erkölcs szempontjából már ekkor elvesztettük, pedig ha operaszüzek volnánk, gondolni sem mernénk arra, hová süllyed még ez a lány.

De mi van az anyjával, Heródiással? Bizonytalan karakter, a frusztráció maga. Előző férjét, Salome apját erőszakos halállal küldte sírba, így „működik” ez a második házasság – az öccsel. A bűnök nyomasztják, de lánya viselkedése is, és nehéz eldöntenie, hogy Salome csak kihasználja mostohaapjának rég feltört gerjedelmét, vagy tán maga provokálta ki, hogy Heródes szinte eszét vesztve fordul a hercegnő felé annak születésnapján? Ugyanakkor Heródiás, a feleség is szinte megőrül az ő bűneit a mélyből ostorozó szent hangja hallatán – és megdöbbentő lelkesedés, majd nyugalom száll rá, amikor Salome a Keresztelő fejét kezdi követelni, s utóbb, mikor a kérés teljesül.

Heródes Antipász a komikum határát súrolón ijed meg, amikor a Jézusról hírt hozó két názáreti a halottak feltámasztásáról zeng. „Megtiltom neki, hogy ilyesmit csináljon! Borzasztó lenne, ha a holtak visszajönnének!” – hangzik a Kosztolányi-fordításban. Ugyanakkor végig úgy tartja, hogy Jochanaant nem szabad bántani, mert ő az Isten embere – de érzéki vágyain, az elhamarkodott eskün végül mégsem tud felülemelkedni.

A Keresztelőt Námán végül lefejezi (más kérdés, hogy a linzi előadás rendezője nem tartotta fontosnak meghallani minden idők egyik leghátborzongatóbb zörejét, amikor a csellók generál pauzában nyiszegő figurái festik le a kútban nyiszatoló hóhért), és Salome, aki ekkorra már túl van a híres Hétfátyoltáncon, most a horror csúcsain járva táncol a lemetszett fejjel. Vajon mit kell ahhoz csinálni, hogy az iszonyodó Heródes végre lépjen? S hogy ilyen radikálisat? A linzi Salome ebben nem marad adósunk, utolsó frázisaiban hosszú csókban forr össze a fővel, majd az ágyékához illeszti… Indítéknak nagyszerű, amúgy az ember, ha gépen ülne, tudná, most miért nyúljon. „Man töte dieses Weib!” – kiáltja a tetrarcha, és katonái pajzsukkal halálra zúzzák az elállatiasodott Salomét. A jelenetet végignézi Heródiás, a partitúra szerint nem feltétlen kell a színfalak mögé vonulnia az öt zsidónak és a többieknek sem.

Heródes bűnös, ehhez kétség nem fér. Megölte a bátyját, együtt él az özvegyével (mondjuk, ez abban a korban ott ugyanúgy kvázi kötelesség is volt, ha az öccs még nem családos), teljesen ráindul a mostohalányára, és végül csak’ átengedi a gyűrűjét, hogy a keresztény egyház első szentje vértanúként végezze. De mégis csak ő képes felismerni a tolerálhatatlant, és radikálisat húzni erre – mintha a csupasz emberi lelkiismeret támadna fel benne hirtelen…

Epilógusként mesélem, kicsit a bejegyzés címe miatt is: Vörös Győző professzor, a macherusi ásatásra húszéves koncessziót szerzett ókorkutató szokta mondani, hogy Salome az egyetlen bibliai szereplő, akinek hiteles arcmását ismerjük (ezzel nyilván a Veronika-kendőt és a torinói leplet igazítja félre). Mégpedig Saloméét, aki – szemben az Oscar Wilde majd Strauss által megírt történetvariánssal, amelyet egy hihetetlen alkalmi névsor, Berg, Schönberg, Mahler, Puccini, Zemlinsky és Debussy (sőt, állítólag még Hitler is!) azonos előadáson látott – nemhogy nem halt meg a borzalmasan bizarr buli végén, de utóbb hű feleség és  nagycsaládos anyuka lett, akinek arcmásáról pénzt is vertek. Hát így lett a Salome-érmének több oldala, többféle írással, sok sírással.

 

 Ókovács Szilveszter