Fontos leszögezni, hogy a csinos Miss Fleming hangszalag-párja intakt, szép rózsaszínes lehet a Bunsen-égőn melegített gégetükörben, pályája abszolút csúcsán tart, nagy valószínűséggel nem kényszerűség löki másik állásba a váltót.

Sőt, váltóról nincs is szó, és szerencsére kisiklásról sincs. Egy válogatás-lemez kapcsán jött az ötlet, de hogy a marketing-csoportból vagy „művészileg”, azt hadd fedje köd. Számomra most az a lényeg, miféle dalsorozatot és miként énekelt fel a Richard Strauss-szerepek mintaszerű dívája, az ötvenes korát meghazudtoló Tatjana, az elomló Puccini-figura, akit legutóbb Massenet ritka Thäisában láttam remekelni. Remakelni vajon hogy tud Peter Gabriel-, Leonard Cohen- vagy Willy Mason-nótákat?

Egész jól. Szopránját – amit enyhe sajtós túlzással csak „a” gyönyörű hangnak tituláltak – kizárólag mély regiszterben használja most, ily módon ha nincs a tokra tipografálva divatos-pajkos betűkkel, néhai Bauer Miklós se szedi ki belőlem, ugyan ki is énekel itt? Bársonyos nő, aki nem lehengerelni, csak szédíteni akar, vallani szerelemről, súgni az oxigénné lenni akarásról, a nélkülözhetetlenségről. Bizsergetőn csinálja, s hozzá még tépett loboncú, fekete-fehér fotók a borítón: most a harmincas korosztály állna rajongói sorfalat. Hacsak…

Hacsak nem unják a lassú, már nagyon-nagyon cool songok egyneműségét, a tempótlanság, a fékevesztett vagy legalább kedélyes vidámság hiányát. A sok triplafenekű szöveg közti egyszerű öröm ínségét, egy-egy fel (nem) skálázó refrén magasát. De ez koncepció-lemez, nem Lady Ga-Gával vagy Madonnával akar mérkőzni, inkább dacol. Mély, delíriumos maszkba bújik, delejezni jött.

Ha van hibája az albumnak, akkor az a szokványos crossover-produkcióhoz mért hangszerelés: valódi – és nem mintavételes programokból idevágott – mélyvonósok takarják el néha épp azt a tartományt, ahol Fleming pop-altja is szólni szeretne. Szintetizátoros effektek, ellenszólamok is itt araszolnak, így az egyvonalas oktávban zsúfoltak a sávok, feljebb pedig nincs, mi közlekedjen. Ettől, és a túldisztingvált alapritmikától lesz nyomott, dünnyögős a Dark Hope, de nyilván ilyen akart lenni. Azért meg hálásak lehetünk, hogy nem operaénekesnő huhog dobgépre, amint az már megszokott, lásd mindenki más.

Viszont ijesztő, mennyire megdőlt egy tétel. (Ezúttal nem zeneileg, hanem mint állítás.) Mert mégsem sejlik fel a lemezstúdióban fellehelt anyagokból, kiben mennyi hangi tálentum bújik. Renée Fleming nemcsak felhúzta estélyijére az alter norvégpulcsit, hanem hordani is tudja, s a dívarokolya cseppet sem lóg ki alóla. Innen viszont kitalálhatatlan volna valódi, eddigi énje – ennyi erővel (és pl. az Intervention c. dal különösen mély, keményre énekelt fekvését hallva) akár Tanita Tikaramba is bújhatott volna magas szopráni operakarrier. Pedig nem: s ez mutatja, hogy Miss Fleming legújabb premierje is bravúros.

Meggyőzően alakította Renée-t, a dögös-mágikus popnőt, csak a paralel dal nélküli lemezcím szorul cserére. A Sötét remény azonosulásának profizmusa révén Világos sikerre ítéltetett.

(Renée Fleming: Dark hope – Mercury Records CD, 2010)

 

Ókovács Szilveszter