Nem lehet nem észrevenni, hogy a mai all round-dirigensekre kikerülhetetlen hatást gyakorolt a zenei historizmus. Az olasz operakarmester, Chaillysem készíthet a romantikus ideálokéhoz (Klemperer, Karajan stb.) hasonlóan letapadt, dagályos barokk felvételt, csak friss érzetűt, duplafenekűt. Mert Bach két fennmaradt passiója (a Márk-adaptáció elveszett) primér módon is elénk vetíti a Megváltó életének utolsó és halálának első óráit, de oly versekkel/áriákkal tagol, melyek helye, hangütése és hossza sajátos akcentusokat szül. Nélkülük merő recitativo és néhány szép szakasznyi Jézus-monológ Máté és János jegyzőkönyve – amit viszont e delikát betétek és a kettős karra, barokk-sztereóban írt turbák dacára az Evangélistának muszáj láttató erővel, intelligens drámaisággal megszólaltatnia. Rezonőr, ki nemcsak ige- és jelzőválasztásával, de az énekbeszéd mikéntjével is a legfontosabb szereplővé lép elő.

Nem így e felvételen. Ami a laikus külvilágban pozíció, a muzsikában diszpozíció kérdése is. Johannes Chum 2009 húsvétján nem volt nagy formában, sajnos. Lírai pillanatai még csak-csak, de ahogy nyitómondata, úgy csaknem három órával későbbi zárószakasza is nélkülözi a stabil magasságot, a mű számtalanszor odasodródó kemény, dühös vagy iszonyodott momentumainak hitelét. Belátom, nehéz nagycsütörtökön leakasztani szabad és világszínvonalú tenoristát, de mégis egyszerűbb, minthogy a Passió gerince helyére képzeletünknek egy Rolfe-Johnssont, Schreiert, esetleg Pearst kelljen szegecselnie.

A két hölgy (Christina Landshammer, Marie-Claude Chappuis) karcsún vezetett, üveges matérián szűrte át szólamát, de nem gyújt új fényeket. Maximilian Schmitt a tenoráriákért felel, nála a hanganyagnak fel kéne zárkóznia az ambíció mellé – kedvetlenítőbb észrevétel, hogy túlfújt szereplése jelzi: az Evangélista habitusa kontraszt-szándékkal vétetett oly puhányra. Nagy félreértés.

Jézust énekelni a legszebb feladat, Hanno Müller-Brachmann basszusa kellően mély és kulturált, térítői erőt sugározni képes (beléhallani a straussi Salome háromszáz évvel későbbi Jochanaanját!) – pedig nincs zártszáma, csak ariosója. A csodaáriák Thomas Quasthoffra, az oratóriumok Bocellijére várnak: ő Contergan-áldozat, csökevényes kezekkel-lábakkal mutat be egy másik, élethosszig tartó szenvedéstörténetet. Baritonja ugyan több színre tört, néha túlcsordulva harsogó, ám tisztán énekli a szívet tisztító vers „rein” szavát (százból egynek sikerül), s Jézust szelíden visszakövetelő tétele hallatán férfiembernek is krákognia muszáj. Speciális széken billeg egy eleve tönkretett művész, akitől nemcsak a normalitás, de még az énekléshez elengedhetetlennek hitt levegőstabilitás, a támasz fizikai lehetőségét is elvette a kapzsi gyógyszeripar – ő átkok helyett mégis a Teremtővel egylényegű Istenembert vigasztalná… Mögötte két legendás fiúkar, Tölz és Drezda angyalhangjai könnyezik szent sírjánál az Isten bárányát.

Gyönyörű gyász ez, valami, valaki mégis hiányzik. Mintha a zárókövet már innen is elhengerítették volna. Bizonnyal feltámadott.

(Bach: Máté-passió – Decca 2CD)

 

Ókovács Szilveszter