Egyetlen rovata jobb a Le Monde-nak szerintem: a gyászrovat. Egészen komolyan gondolom. A Le Monde minden nagyobb művészről emberi, érzelmes portrét ír, valahogy éreztetni tudja, hogy a világ sokat vesztett, hogy ez vagy az meghalt.


 

Az egyik legemlékezetesebb nekrológot Patrice Chéreau-ról olvastam. Chéreau nagy színház- és filmrendező is volt, de – ha lehet egyáltalán ilyet mondani – operarendezőként volt a legnagyobb. Utolsó rendezését a párizsi Operában láttam, a Budapesten is többször éneklő Evelyn Herlitzius volt Elektra, Waltraud Meier pedig Klütaimnestra. Egy szörnyű, kietlen világ, ahol Elektra hajléktalanként bolyong. Kegyetlen és gyönyörű előadás volt. És nagyon nagy siker. Pedig nem mindig volt sikeres Chéreau az operákban. És ez az, amit a Le Monde felidézett, kivételesen érzékenyen. 1976-ban mutatták be Ringjét Bayreuth-ban, Pierre Boulez volt a karmester. Az utolsó este után a közönség kifütyülte a rendezőt, valósággal tüntetett a modern (és persze hiperintelligens) rendezés ellen. Négy évvel később, 1980-ban, amikor az utolsó Az istenek alkonya befejeződött Bayreuth-ban, a fesztivál történetének leghosszabb ünneplése kezdődött, közel egy órán át ünnepelték Chéreau-t és az egész produkciót. És itt jön az újság tényleg mély gondolata: Chéreau négy év alatt megváltoztatta a nézői gondolkodást, megváltoztatta, hogy mit várnak el az operától, mint színháztól az emberek. Megváltoztatta, megújította az operajátszást. Ami 1976-ban taszítóan modernkedőnek tűnt, négy évvel később tökéletesnek. Nagyrészt miatta.

Eltelt azóta közel 40 év, de még mindig örülni kell egy igazi, színházszerű operaelőadásnak. Bárhol a világon. Láttam Bécsben olyan Fideliót, amit valószínűleg a hetvenes években sem mutattak volna be Budapesten, de a Bastille-ban is néhány évvel ezelőtti premier volt egy évtizedekkel lemaradt A végzet hatalma. Ezért nagy dolog, hogy a pesti Operában egy kétségtelen zseni, Silviu Purcarete rendezésében látható Eötvös Péter csodálatos operája, A szerelemről és más démonokról. Purcarete Vidnyánszky Attila debreceni színházában is hihetetlen előadásokat rendezett, aztán néhány éve a Nemzetiben is, az Ahogy tetszik Trill Zsolttal a főszerepben felejthetetlen volt. Remélem, nem túlságosan leegyszerűsített asszociáció, de Purcarete-ről eszembe jut egy másik, nagy román rendező, Andrei Serban. Budapesti rendezései nem voltak ugyan remekművek, de a párizsi Lammermoori Luciája fantasztikus, és – állítólag, azt nem láttam – Faustja is a Metropolitan-ben. Viszont egy Otelloja, a Bastille-ban az egyik legjobb és legszebb, amit valaha láttam. Hideg, kemény előadás, falakat tolnak és húznak ide-oda, látszólag kevés érzelem, jelzésszerű, egyszerű díszletek. És végig érzi a néző, hogy előbb-utóbb robbanni fog. És miután Otello megöli Desdemonát, egyszercsak kinyílik a fal, Otello elindul hátrafelé, ott megjelenik néhány pálmafa – és a pálmafa tövében összeesik és meghal. Hazaért. Hazaért meghalni. Gyönyörű.

Ilyen előadás kevés van a világon. Nyilván nem könnyű lecserélni – például Budapesten is – mondjuk egy avitt, nem különösebben gondolatgazdag Otellot egy újra. De most jön a Siegfried, az Oscar-jelölt M. Tóth Géza rendezése. A walkűr után nem nehéz megtippelni, hogy ez is világszínvonalú lesz.

Gábor László