Született és irgalmat nem ismerő teoretikus, aki már az anyatejjel szívta magába a brechti tanokat és a Regietheater praxisát: az egymással összeszövetkező közhely és előítéletesség ilyennek karikírozza a német operarendező típusát.


Van, akire tényleg áll is ez a jellemzés (a közhelyeknek kétség kívül van némi találati arányuk…), ám mások meg csodálatosan kilógnak az efféle skatulyákból. Az utóbbiak közé tartozott a 2015-ben elhunyt Nikolaus Lehnhoff is, aki hajdan a Wagner-játszást megújító Wieland Wagner utolsó asszisztense volt és még doktorált is Wagner humorából, de aztán tudatosan kivonta magát a német operaszínházi életből és annak trendjeiből – és elment a New York-i Metropolitan Operába segédrendezőnek. A hetvenes évek elején azután megkezdte önálló operarendezői munkásságát, amelyből néhány produkció DVD-ről megismerve is az elmúlt évtizedek legizgalmasabb előadásai közül való: mint amilyen a Glyndebourne-i Jenůfa és A Makropulosz ügy vagy például a 2007-es amszterdami Tosca. Művészetének tán legrokonszenvesebb vonása, hogy nincs tipikus Lehnhoff-rendezés: választott megoldásai a művekhez, az előadási helyszínekhez és a változó időhöz illeszkedtek, s így még Lehnhoff esetenkénti félsikerei-félkudarcai is rendre érdekesnek bizonyultak.

Legutolsó rendezése, a halálát alig három hónappal megelőző 2015. május elsejei, milánói Turandot sem afféle magaslati hattyúdal, hanem az intellektualitást és a praktikusságot együttesen kamatoztató, érzéki támadóerejű zenés színház. Olyan rendezés, amely nem restelli a konvencionális megoldásokat, mint amilyen Ping, Pang és Pong cirkuszias és persze a commedia dell’arte világát is megidéző beállítása vagy épp a pekingi nép többszörös arctalansága. Lehnhoff és alkotótársai ugyanis az önmagukban nem revelatív megoldásokból összeraknak egy valóban mitikus jelenetezésű és sodrású színpadi történetet, ahol a tömegmozgatás meg az öreg Altoum császár égbe emelt óriásfigurája éppúgy az ismerős realitás és a távoli mese határvidékét érzékelteti, akárcsak a lefejezendő perzsa herceg gyöngyházfényű meztelensége vagy Timur maian hajléktalan megjelentetése. És hogy a tapsrendben szívszorítóan roskatagnak látszó Lehnhoff még a diákosan borsos humort is megélte és megjelenítette, azt a három miniszter jelenetének „Ho una casa nell’Honan” szakasza jelzi a DVD nézője számára. Ping ugyanis e ponton egy alulöltözött hölgy kihajtós magazinfotóját teríti maga elé kedvtelve – mintha nem is Honant, hanem Onánt említene a szöveg.  

Az előadás mindazonáltal nemcsak Lehnhoff rendezése miatt érdekes és fontos, hanem éppígy Riccardo Chailly vezénylése mián. Mert jó megtapasztalni, hogy a Puccini-vezénylés, lám, nem feltétlenül válik a karmesteri agresszió levezetésének terepévé. Chailly hatásos, de sosem túlélezett vagy –hajtott Turandotot hív életre, és az énekesek iránti figyelme is példásnak tetszik. A címszerepben Nina Stemme aligha mindannyiunk közös álom-Turandotja, azonban nehéz nem rokonszenvet érezni egy a saját határait ennyire merészen feltáró énekesi-énekes színészi alakítás iránt. A Háry Estélyről pár hete igazoltan hiányzó Aleksandrs Antonenko diadalmas Kalaf, és Maria Agresta Liúja szintén meggyőző, ha olykor túlvibráltatja is a pianóit.

És van még valami, ami miatt figyelmet érdemel a Scala 2015-ös Turandotja: az operát ugyanis Luciano Berio 2001-es befejezés-változatával játszották. A 2003-ban elhunyt Berio variánsa valójában alig radikálisabb az Alfano által jegyzettnél, hű Puccini szelleméhez, de merészebben alkalmazza az ütős effektusokat, mint az ismerős befejezés. Végeredményben azonban ez a változat is azt az érzést ébreszti a hallgatóban, hogy a Turandot úgy istenigazából addig tart, amíg azzal maga Puccini elkészülhetett.  

László Ferenc